Bloodlust

Bolshack története 1. rész

Vérszomj

Gaia... az Éj öböl közelében lévő "Lila Hordó" névre hallgató taverna. Szörnyű vihar tombol. Úgy ömlik az eső mintha dézsából öntenék. Olyan robajjal villámlik mintha száz meg száz démon gyűlt volna össze a fellegekben és kezdtek volna bele az éves sztepptánc találkozójukba. A fogadó dugig van telve emberekkel, utazókkal és helyiekkel egyaránt. Vannak, akik csak szótlanul üldögélnek a lilára festett hordókon (amiket székeknek használtak) és néha-néha rendelnek egy italt. Mások a kandalló körül melegednek, a kövér kocsmáros rosszalló tekintetét elviselve. De a legtöbben a szoba közepét figyelték. Pontosabban az ott történő előadást...

Egy hatalmas teremtmény tornyosult ott. A feje búbja majdnem elérte a nagy szoba mennyezetét. Első látásra mindenki egy kisebb óriásnak vagy egy túl méretes ogrének vagy trollnak nézné, de ennek a szörnyetegnek csupán egyetlen nagy szeme volt a fején. A veszedelem nehéz páncélt viselt, fején valami csontokból összerakott koronaféleség díszelgett és hatalmas bunkójával össze vissza hadonászott a teremben. A nézők ámulva és nevetgélve kerülgették a fegyvert, ha az a közelükbe ért. De nem csak egy szörnyeteg volt középen! Ellenfele egy aranypáncélos lovag, páncélja és hosszú kardja ragyogóan csillogott, ahogy rávetült a fény. A szörnyeteg vadul hadonászott hősünk felé, de a lovag gyorsabb volt nála és kikerülte minden csapását.

"- Hogy mered megzavarni a vacsorámat mitugrász?! - kiáltozott a szörnyeteg."

"- Rémuralmad e falu lakói fölött ma véget ér rémség! - válaszolt hősiesen az aranylovag. "

"- Ha! Ezt jól mondod! Amint veled végeztem, elmegyek és mindegyiküket fölfalom, amiért téged idehívtak! Áááááh! - az óriás ismét a lovagnak rontott. Vadul hadonászva méretes bunkójával gyakorlatilag minden közelében lévő dolgot eltalált csak a daliás hősünket nem. Aki kihasználva az alkalmat elsuhant az óriás lába között és kardjával súlyos csapást mért a teremtmény lábára. Balszerencséjére hiába volt a kardja a legélesebb a királyságban a szörnyeteg páncélja túl vastag volt neki. A rémség látva ellenfele kudarcát öklével hatalmas ütést mért a lovagra, kinek karja hangos reccsenéssel szilánkosra tört páncélján belül és a fogadó falának csapódott. A nézők ijedten nézték hősüket amint próbál felállni, páran még bíztatni és szurkolni is elkezdtek. - Há! Ez meg mi akart lenni?! Meg sem éreztem!  Egy faltörő kossal többre mennél, mint azzal a fogpiszkálóval! - gúnyolódott a rémség mellkasát ütögetve."

"- Nevess amíg még tudsz szörnyeteg! De amíg én élek... - emelte fel a kardját megmaradt ép kezével büszkén a férfi. - ...nem fogsz többet ártani senkinek! - a hős szavai magabiztosságról árulkodtak... de valójában Aimon kezdte belátni, hogy most tényleg ellenfelére akadt. Sebesült volt és a rém páncélja túl erős. Már a kétségbeesés határán volt mikor megpillantotta... a szörnyeteg védtelen fejét."

"- Ostoba vagy Aimon! Senki sem győzi le Akshant, a küklopszok királyát! - az óriás egy utolsó nagy rohamba kezdett. Biztos volt benne, hogy a lovag ezt már nem bírja ki. De pont még mielőtt elérhette volna bunkójával, Aimon a rájuk vetülő fényt kardjával a szörnyeteg szemére irányította... elvakítva ezzel a fenevadat. Akshan elvesztette lendületét, szemét becsukva leeresztette bunkóját, ezalatt Aimon minden maradék erejét összeszedve elhajította kardját ami, mint egy ragyogó ezüst nyíl repült keresztül a szobán és átszúrta a szörnyeteg koponyáját!"

Közönségük hatalmas ujjongásba kezdett. Felnőttek és gyerekek egyaránt. Egészen addig, amíg a hatalmas szörnyeteg lábai végül teljesen megadták magukat és eldőlt. Mindenki futni kezdett az életéért nehogy kilapítsák, de nem tudtak hová futni a szűk teremben. Már majdnem sikoltásba kezdtek mikor a szörnyeteg hitelen nagy puffanás és füst keretében eltűnt. Pont mielőtt rájuk eshetett volna. Hősük is hasonlóképpen tett és mikor a füst végre kezdett eltűnni egy új figura rajzolódott ki középen. Kisebb volt, mint a lovaguk és jóval fiatalabb. Nem volt rajta páncél, fején kalapot viselt, de látni lehetett tejfehér haját.

- És így! - szólalt meg hirtelen. - Győzetett le Akshan az utolsó nagy küklopsz király... és vált Aimon lovagból legendává! - a furcsa férfi levette a kalapját majd meghajolt a csodálkozó emberek előtt. - Vége... - tette hozzá mosolyogva. Hatalmas éljenzés és üdvrivalgás töltötte be a fogadót. Mindenki arról kezdett el áradozni milyen valósághű volt a műsor vagy, hogy mennyire izgultak a vége felé. Sajnos ezt mindenki egyszerre tette meg ezért a fehérhajú bárd nem nagyon értett semmit az egészből. Hirtelen viszont a fiú arca falfehérré vált... Habár a közönsége beszédéből egy szót nem értett egy bizonyos hangot tisztán meghallott. Ezt a hangot minden hozzáhasonló előadó gyűlöli és féli egyaránt. Valaki a háta mögött, a pultnál ásított egy nagyot. A fiú lassan hátra fordult és beigazolódott legszörnyűbb félelme... olyan ember ásított egyet, aki végignézte az előadását. Ez a hang, ha annyiban hagyná, élete végéig kísértene egy lelkiismeretes előadót... De az ifjú nem igazán volt az a fajta, aki egy ekkora ásítást annyiban tud hagyni... Villámgyorsan átsiklott a jókedvű tömegen, ami körbefogta és azonnal a pultnál is termett és alaposan végigmérte nézőjét. Egy köpenyes drow férfivolt, enyhén borostás arca tényleg csak unalmat tükrözött. Oldalán egy rövidkard díszelgett... szemmel láthatóan valamiféle vándor, kalandor volt...

- Csapos... - szólalt meg a férfi. - Egy üveget a legjobb vörösborából. Miután kimérte ássa el, várjon 2 hónapot ássa ki, gyújtsa fel, oltsa el egy leheletnyi forrásvízzel és küldje fel egyenesen a holdra...

- Rögtön érkezik. - mondta a csapos fapofával, majd távozott a szobából a pult mögötti ajtón át. A fiú kihasználta az alkalmat és leült az idegen mellé. Nem igazán tudta hogyan kérdezzen rá ásításának okára szépen. Nagyon rég volt már, hogy valakinek nem tetszett az előadása. Csak némán ült, nézett előre és próbált összerakni egy jó társalgást a fejében. Mikor elkészült és pont kinyitotta a száját az idegen megelőzte.

- Szép műsor kölyök.

- Ó... heh... nagyon köszönöm. - válaszolt gyorsan a bárd.

- Egész érdekes kis trükk van a tarsolyodban. Lefogadom a fél fogadó azt hitte kilapul a szörnyed alatt.

- Jajj azt azért nem hiszem. Ez csak egy kis illúzió semmi több.

- Na, igen... - egy kis ideig mindketten szótlanul ültek, a kínos csendet végül a bárd törte meg.

- Szóóóóóóóóóóóóóóóóóóóval...

- Szóval?

- Egész nap utazott és fáradtan érkezett egy jó alvás reményében?

- Mi? Nem. Csak az eső miatt húzódtam be, miért?

- Csak... azt hittem fáradt... mert ásított egyet...

- Ja! Nem, az azért volt, mert untam magam. - mondta az idegen fapofával.

- Há! Jó, hogy félretettem egy hordóval ebből! Különben egy kicsit várnia kellett volna... - mondta büszkén a visszatérő csapos kezében egy kupa érdekes színű borral.

- Ó, köszönöm. - mondta a vándor és el is kezdte inni az italát. Amit nem tudott viszont, hogy az előbbi mondata hatására a mellette ülő fiúban hatalmas csörömpöléssel apró szilánkokra tört valami...

- D-de... De! - próbált megszólalni a bárd. - Azt mondta jó volt a műsor! És a látványvilág is tetszett! - mondta már majdnem könnybe lábadt szemekkel.

- Igen azokkal nem is volt semmi gond. A történet volt unalmas így századjára. - a fiú hirtelen ismét visszanyerte jó hangulatát. Természetesen minden történet kicsit unalmassá válhat, ha sokszor hallja az ember...

- Ó hála az égnek! - övendezett a bárd. - Fuh... - miután kifújta magát hirtelen felállt és egy gyors hátra szaltó keretében ismét a szoba közepére termett. - Akkor! - hirtelen kezdett egyre sötétedni a szobában. - Engedje meg, hogy egy másik történettel boldogítsam az itt töltött perceit! - mondta vidáman. A körülöttük lévő emberek örömmel fogadták, hogy az előadás még nem ért véget. Mindenki susmogni kezdtek és kíváncsian nézték mi fog történni.

- Hagyjad csak kölyök, már mindet hallottam...

- He? - a bárd ki is billent az egyensúlyából és majdnem hasra esett mikor ezt meghallotta. - Hogy érti azt, hogy mindet hallotta már?

- Úgy ahogy mondom. Már minden mesét hallottam, amit ezen a világon hallani lehet. - a fiú elfogadta a kihívást. Megropogtatta az ujjait és bele is kezdett...

- Esetleg hallotta máááár... A VÖRÖS FOLYÓ SÁRKÁNYÁNAK LEGENDÁJÁT?! - amint ezt kimondta egy hatalmas hüllő jelent meg a semmiből. Minden vendég gyorsan a terem széléhez húzódott, hogy elférjenek a fenevadtól. Sárga szemei bevilágították a sötétté vált szobát, vörös pikkelyes bőréről csak úgy ömlött a víz...

- Hé! Azt majd törölje fel! - kiáltott a fogadós.

- Már hallottam. - mondta a vándor oda sem fordulva.

- Öööö... - a sárkány amilyen gyorsan jött úgy el is ment. A bárd gyorsan gondolkodni kezdett. - Akkor, esetleg ismeri AZ ÖRDÖGI SZARVAS BÁRÓ HISTÓRIÁJÁT? - most egy fekete páncélos lovag jelent meg. Sisakján hatalmas szarvak díszelegtek az egyikre még egy koponya is volt szúrva. Kezében egy erősen lángoló kard készült egy kis hamukupaccá redukálni a fogadót.

- A múlt héten hallottam. - mondta unottan a férfi majd kortyolt egyet az italából. Ezután vagy még 1 óráig ez ment. Hiába idézett meg vadabbnál vadabb szörnyeket és daliás hősöket, a vándor úgy tűnik, minden meséjét ismeri.

- Öööö izé... A CASTEL-I RÉM REGÉJÉT?

- Megvolt.

- A HOSSZÚHÁT HEGYSÉG ÓRIÁSÁT?

- Az is.

- A SKULD-I ÓRIÁS TENGERI MALAC TÁMADÁSÁT?

- Anyám is azt mesélte mindig.

- AZ ÁRNYERDŐ VÉRENGZŐ FARKASAINAK MONDÁJÁT?

- Azt nemrég olvastam el a vécén ülve.

- AZT, AMIKOR VALAKI HALLOTTA MÁR MINDEN MESÉM ÉS NEM TUDTAM NEKI ÚJAT MONDANI?

- Az nem egy mese, ez most történik.

- Áhhh! - a bárd összeesett a kimerüléstől. Elfogadva vereségét lihegett a fogadó padlóján.

- Bocsi kölyök. - mondta együtt érzően a vándor. - De én már a négy királyság minden fogadóját megjártam. Hallottam már az összes ilyen régi mesét... - erre a bárdnak felcsillant a szeme.

- Oh, akkor már értem. És mi lenne, ha valami újat mondanék? - pattant föl a fiú a földől. – Valamit, amit én is csak nemrég hallottam!

- Mégpedig?

- Hallotta már Bolshack történetét?

- Bolshack? - értetlenkedett az idegen. A szobában többen is sugdolózni kezdtek. - Ismerősen cseng, de nem igazán ugrik be.

- Bolshack a rabszolga? A Hiéna? A megtöretlen? Semmi?

- Hmmmm, nem. Semmi, sajnálom. - ismerte be a férfi.

- Nos, ezt nem is csodálom. Csakis a Skuld egy piciny részén kelt félelmet a lakosokban ez a név... plusz, a négy királyság paradicsomgazdaságain...

- Paradicsom? - lepődött meg majdnem mindenki a teremben.

- Dőljenek hátra a székeikben emberek! - kiáltott fel vidáman a bárd. - A műsor most folytatódik! Jöjjön tehát... Bolshack története...

Bolshack nem született harcosnak. Sőt nem is ezzel a névvel született. A családjával Gaiában éltek békésen egy piciny faluban egyszerű földművesként. Nem volt fényűző élet, de legalább boldog élet volt. Egészen addig, amíg a fiú 10 éves korában egy bandita csapat támadta meg a falujukat... és felperzselte azt. A fiút és a családját megkímélték... rabszolgának akarták eladni őket néhány más falusival egyetemben. Leszámítva az otthona elvesztését, amíg a fiú a családjával volt, nem félt annyira az előttük álló jövőtől. Nyugodt tudott maradni hideg éjszakákon, mikor az anyja ölelése melegítette... vagy mikor az apja a hátán vitte az egész napos kényszeres gyaloglás alatt... Egy hónapig szenvedtek a banditák keze által mire elérték Gaia partjait... ahol hajóra szálltak és a Skuld karmai közé kerültek. Itt megtörtént az első dolog, ami a fiút az őrület útjára terelte. Látván mennyire törődnek a fiukkal, egy csapat katona beteges szórakozásuk céljából választás elé állította a fiút. A fiúnak választania kellett anyja és apja között... a másikat a katonák megölik... Mind a ketten azt kiáltozták válassza a másikat... de a gyermek egyszerűen nem tudott dönteni. Ami a katonáknak kicsit sem tetszett. Könnyes szemekkel kellett végignéznie, ahogy a katonák végeznek a számára két legfontosabb emberrel... majd pedig őt elhurcolják az ország sötét szívébe. Az egy hónap alatt felgyülemlő félelem és kétségbeesés, amit a szüleinek sikerült elfojtania benne most mind a felszínre tört, és a hatalmába kerítették. Wotan-ban egy Lord Avi nevű rabszolgatartó vette meg őt néhány száz rabszolgával együtt. És mint minden gazda az állatait ő is a szolgáit... megjelölte... A rabság jele a fiú mellkasára égett és ezzel minden reménye a szabadságra... semmivé lett.

Lord Avi kezében volt Skuld szigetének majdnem teljes északi csücske. Bányái mindent behálóztak, fogolytáborai hatalmas méreteket öltöttek. Az ifjú szelleme majdnem teljesen megtört a munka során. Nem tudott másra gondolni csak a szüleire, az otthonára... a volt életére. Ő és a többi munkás olyanok voltak akár az élőhalottak. Senkihez sem beszéltek, senkire sem figyeltek csakis az urukra. Csak próbáltak életben maradni. Állapota tovább romlott, amíg egy napon nem találkozott egy Urth nevű fiúval, aki segíteni próbált neki. Ő és egy maroknyi hasonló sorsú gyerek összefogtak a túlélés reményében, és habár vonakodva, de a fiú elfogadta a segítséget. Teltek múltak a napok és a munka hirtelen nem is volt olyan fárasztó, a körülötte lévők kevésbé voltak élettelenek és néha-néha a boldogság egy apró szikrája megjelent a fiatal szívükben, amikor egymással beszélhettek. De a Skuld-on a rabszolgák gyakran találkoztak idő előtt a teremtőjükkel... 2 év kemény rabszolgamunka után csakis hárman maradtak meg a csoportjukból... hárman a Skuld ellen.

Az étel megszerzése, a biztonságos alvóhely megtalálása, a túlélés... ismét borzalmasan nehézzé vált. Pont, mint régen... Hamarosan ismét a kétségbeesés kezdte megfertőzni az ifjak lelkét... De egy nap, megjelent egy halvány reménysugár. AZ ARÉNA. A vérontás borzalmas ringje... és egy lehetőség is egyben. Ha belépsz a ringbe, csak akkor léphetsz ki ha győzöl... és az életed egy kicsit édesebb lehet. De azt mások vérével kell kiérdemelned. Csapatukban már csak Urth maradt és egy náluk fiatalabb lány Annie. Minden nőnek más táborban kellett lennie... és rendszerint más munkára is fogták őket. Kettejüknek bújtatni a lányt újabb problémához vezetett. A fiú így önként jelentkezett, hogy kivívja a túlélésüket. De hogyan lehet túlélni a helyet, ami még a legerősebbeket is felőrli? Fel kell rá készülni... A rabszolgák között terjengett egy mese... egy ork harcosról, aki annyiszor nyert már az arénában, hogy nem is tartják számon neki. A bajnokról, aki már rég kivívta a szabadságát, de mégis itt maradt… A fiatalok reménykedve keresték fel a bajnokot... de akit találtak, az nem volt más, mint az árnyéka. Első látásra nem is hinné bárki, hogy ő valaha is ölt embert. Nem is a kor volt ami elsorvasztotta a néhai büszke harcost... hanem a megtört szelleme. De mégis... ez volt az egyetlen reményük. Tehát esedeztek, kérlelték, könyörögtek az orknak, hogy tanítsa őket... de az lenézve az ifjak esetlenségét csak nevetett rajtuk. Balszerencséjére nem tudta milyen idegesítőek tudnak lenni a fiatalok mikor nem kapják meg amit akarnak. És ők nem voltak átlagos fiatalok. Az öreg majdnem egy hónapig bírta az egész napos kérlelgetést, mire végül beadta a derekát. Nem az zavarta, hogy a nap huszonnégy órájában kellett „Kééééérlek”-et hallgatnia három gyerektől, hanem az, hogy a hónap végére már kezdett romlani a hallása… Tehát beleegyezett, hogy megtanítja nekik a harc mesterségét... de ha bármikor panaszra nyílik a szájuk vagy nem bírják a képzést, azonnal abbahagyják. Az egész napos munka mellett az ork durva képzése elviselhetetlen volt. Annak ellenére, hogy Bolzard mindent megtett, hogy a kiképzésüket minél nehezebbé tegye az ifjak kibírtak minden szenvedést, amit a tréningjük tartogatott nekik... és erősebbé váltak. 2 és fél év edzése után Bolzard-nak a szívéhez nőttek az ifjak, és nekik is az öreg büdös ork aki vigyázott rájuk. Mikor a kiképzésük véget ért Bolzard megajándékozta egyik tanítványát egy névvel... egy névvel, amit akkor zengtek először mikor az arénába értek... egy névvel, ami egyet jelentett a szenvedéssel, amit annyi éven át elviseltek... egy névvel, amit ma féltve ejt ki bárki, aki legalább egy paradicsom palántát is elültet a kertjében... Bolshack... megszületett.

Az arénák nem csak gyilkolásról és szórakozásról tettek ígéretet... hanem a szabadságról is. Bármilyen szolga, aki harcra adja a fejét 200 sima szolgával ér fel. Ha ennyit megöl az arénában... szabad lesz. Ezzel az ígérettel csábították be azokat, akikben még volt egy kis remény és akarat, hogy megvívják szabadságukat. De bármikor valaki a szabadsága küszöbén állt, mindig szembe került egy nála jóval képzettebb harcossal... és elesett. A Skuld-on a szabadság bármilyen formája nem más, mint egy hazugság. Legyen az, az arénában vagy máshol. Az öreg ork ezt jól tudta, hiszen ő már kiváltotta magát szolga társai vérével... és még mindig rabszolga volt. De nem akarta eltörölni az ifjoncok reményeit... ezért szótlan maradt.

 Mikor először beléptek, Bolshack és Urth szívében több dolog is kavargott. Kétség, türelmetlenség, harag, félelem... de ahogy halmozták a győzelmeket az ifjú Bolshack-ban megváltozott valami. Ami Bolzard-nak is feltűnt. Túlságosan is átvette az orkok harcmodorát... egyre jobban kezdte élvezni a csatákat. Van egy képesség... amit az öreg ork klánjának harcosai már hosszú idők óta használnak. Ehhez az orkok hite és csaták utáni leküzdhetetlen vágyuk segített hozzájutni... csak hosszas csaták alatt apránként lehet megtapasztalni és kitanulni... Nem csak képesség volt, sokkal inkább egy elmeállapot... a tiszta és zabolázatlan... VÉRSZOMJ... A test ilyenkor áthágja fizikai korlátait, a fájdalom nem lesz számára érzékelhető... egész lényük ilyenkor megállíthatatlan haraggá válik, amit a vérszomjuk vezet. Viszont, annak ellenére, hogy a csatái alatt már többször is megtapasztalta, Bolshack még nem tudta magából teljesen előhozni és követni...

A tömeg éljenzése mikor elhullott valaki a kardjától, mámorító volt. Egyre csak az aréna jelszavai kezdtek visszhangozni a fejében... HARCOLJ! ÖLJ! SZALUTÁLJ! A BIRODALOM ELŐTT! Egy nap aztán a változásnak újabb jelét adta... mikor valósággal kacagott egy küzdelme alatt. De nem az ellenfeleit nevette ki... egyszerűen csak ennyire nagy örömöt okozott neki a harc, ami társait Urth-ot és Annie-t megrémítette. Bolzard pedig egyre jobban látta a fiú tehetségét. Az ereje egyre jobban nőtt, ami nem csak a társainak, de az aréna nézőinek is feltűnt. Új szokása révén új becenevet is kapott... ő lett BOLSHACK, A SKULD HIÉNÁJA.

Látván, hogy tanítványai mennyit küzdenek a szabadságukért Bolzard-nak bűntudata támadt. Egy éjszaka aztán megosztotta velük azt, amit az első napon kellett volna… hogy az aréna ígérete egy hazugság… A hír lesújtóan hatott... Urth és Annie már kezdtek beletörődni a szomorú igazságba... hogy valószínűleg már sosem lesznek szabadok. Habár a testvérei feladták a reményt, Bolshack még nem. Kigondolt egy tervet, ami szerinte megszabadíthatja őket...

- HAJRÁ!!!!!

- ÖLD MEG!

- ZÚZD SZÉT A FEJÉT!!! - kiáltozott a tömeg. A nagydarab férfi előttük eszeveszetten hadonászott a pörölyével, de mikor a feje fölé emelte egy villámgyors késszúrás a nyakába végez vele. A közönség ujjongott. De nem csak a lelátón figyelték a mérkőzést. A harcosok bejáratánál a szolgák is végignézhették általában a meccseket. A kapunál levő tömeg elején egy ork állt mellette pedig egy kislány. A tömegen átfurakodva egy fiú csatlakozott hozzájuk.

- Ti meg mit kerestek itt? Nem láttátok -

- BOLSHACK! HÖLGYEIM ÉS URAIM! - kiáltott az arénamester. A fiú csak most fordult az aréna felé és látta meg a sötéthajú barátját, akit eddig keresett. - A HIÉNA ÚJABB ÁLDOZATOT SZEDETT! - a tömeg vadul ujjongott ismét. A küzdőtér közepén Bolshack a késéről törölgette ellenfele vérét. Majd a földre dobta.

- Heh, lassú voltál husi. - kuncogott.

- Ez meg mit keres itt?! - akadt ki a kapu túloldalán a fiatalember.

- Nem úgy volt, hogy ma reggel kiléptek? - kérdezte a kislány.

- De úgy! Én ki is léptem! De ahogy látom Charles-nak más ötlete támadt. - mérgelődött a fiú. - Te tudtál erről?! - fordult bosszúsan az ork felé, aki eddig a harcot figyelte.

- Én is csak annyit tudok amennyit te kölyök. - válaszolt kifejezéstelen arccal.

- Ahj az az idióta! Minek akarja ott megöletni magát?! Úgy sem lehet így kijutni innen!

- Urth! - szólt rá a kislány.

- Bocsánat... én csak...

- 100 GYŐZELEM HÖLYGEIM ÉS URAIM! - szakította félbe őket az arénamester. - 100 ÉLETET KÖVETELT EDDIG MAGÁNAK A BAJNOKUNK! ÉS MÁR FÉLÚTON HALAD! - a tömeg újra éljenzésbe tört ki. - A SZABADSÁG FELÉ! LEHET, HOGY HAMAROSAN BÚCSÚT KELL INTENÜNK A NAGY HARCOSUNKNAK KEDVES NÉZŐIM!

- Ja, ha szabad egy szóra! - jött egy nem várt kiáltás a csatatérről. Mindenkinek a figyelme kivétel nélkül Bolshack-ra meredt.

- NÉZZENEK ODA KEDVES NÉZŐIM! A BAJNOKUNK SZÓLNI KÍVÁN A NAGYÉRDEMŰ KÖZÖNSÉGÉHEZ! - a nézők ismét örvendeztek és kíváncsian várták mi lesz.

- Köszönöm... Ha jól tudom egy gladiátor 200 más rabszolgával ér fel, igazam van?

- EZ ÍGY VAN BAJNOK.

- Ahhhaaaaaa és négy rabszolga, habár nem mind közülük gladiátor olyan 800 rabszolgával érne fel?

- PONTOSAN!

- Mégis mit akar ezzel? - mérgelődött Urth a kapu mögül.

- Mhm... 800 rabszolga nem lenne olyan drámai… EMELJÜK A TÉTET! – kiáltott fel vigyorogva.

- Hogy mi?! - kiáltották egyszerre hárman a kapu mögül. A nézőtéren is egyre nagyobb sugdolózás lett úrrá.

- MÉGIS MIRE CÉLZOL EZZEL HARCOS?

- 1000 ÉLET! - kiáltott fel büszkén a nézőkhöz. - 1000 ÉLET NÉGY RABSZOLGÁÉRT! LEGYEN AZ BÁRMI! SZOLGA, KATONA, VADÁLLAT, SZÖRNYETEG VAGY TUDOM IS ÉN! HOZZÁTOK ELÉM! HA MEG LEHET ÖLNI ÉN MEG IS ÖLÖM! - a közönség még soha nem látott üdvrivalgásban tört ki. Az arénamesternek kicsit gyanús volt az ötlet, de látván a közönség reakcióját meg volt kötve a keze. Bolshack nagyon is jól tudta, hogy az aréna igazi mestere, a közönsége.

- RENDBEN VAN HIÉNA! HÖLGYEIM ÉS URAIM! BOLSHACK 1000 GYŐZELMET ÍGÉRT NEKTEK! LÁSSUK BE IS TUDJA EZT TARTANI! - a közönség a szokottnál is izgatottabb lett. Ilyenről még csak nem is hallottak, de egy biztos volt. Mindenki ott akart lenni és végignézni. Ahogy távozott az arénából és a kapu lassan kinyílt, három ismerős arc fogadta Bolshack-ot.

- Ó! Urth! Hééé, azt hittem - még mielőtt befejezhette volna a fiatalember egy hatalmasat behúzott neki. De akkorát, hogy a földre is esett.

- Ahj... - sóhajtott Bolzard. - És megint itt tartunk... - majd gyengéden befogta Annie füleit.

- EZ MEG MÉGIS MI A F***** VOLT?! - pattant fel Bol a földről.

- MÉG KÉRDEZED B*** *** ?! TUDOD TE MIBE KEVERTED MAGAD?! - kiáltott rá Urth.

- ÉN LEGALÁBB TESZEK VALMIT AZÉRT, HOGY KIJUSSUNK INNEN NEM CSAK ÜLÖK ÉS A SAROKBAN PITYERGEK MINT EGY KIS *******!

- TE UTOLSÓ ********* ** **** ******! - kiképzésük alatt a két ifjú sajnos eltanulta Bolzard "sajátos" nyelvezetét. Hála istennek Annie nem ezért rendszerint mikor hasonló helyzetre kerül sor Bolzard mindig vigyáz, nehogy a lány olyat halljon, amit nem kéne. Igaz, emiatt Annie, Bol és Urth folytonos vitáiból csak a tátogásukat fogta fel, de nagyjából el tudta képzelni miről is beszélgetnek… És habár a kislány fejében minden vitájuk arról szólt, hogy melyikük lesz Annie férje mikor nagyok lesznek sajnos kivétel nélkül minden vitájuk verekedésbe ment át… Mikor a két fiú már majdnem eszméletlenre verte egymást Bolzard levette a kezeit Annie füleiről majd mindketten sóhajtottak egy nagyot.

- Befejeztétek? - kérdezték egyszerre.

- Be... - válaszoltak csakugyan egyszerre.

- Még mindig nem tudom elhinni… Mi járt a fejedben mikor ezt kitaláltad?! – mielőtt Bol válaszolhatott volna Urth megint közbe szólt. – A paradicsomon kívül…

- Ne aggódjatok... - tápászkodott fel Bolshack a földről. - Kiszabadítom magunkat, ezt megígérem. - Annie és Bolzard egy mosollyal fogadta Bol kijelentését... Urth pedig kihasználta az alkalmat és még egy utolsót lekevert neki...

A lehetetlen helyzet ellenére Bolshack kimagaslóan teljesített. Hozhattak elé akármit, oroszlánt, farkast, trollt vagy elit katonákat... mind elhullott Bolshack keze által. A gladiátornak olyan nagy híre ment, hogy más rabszolgatartók is a Skuld minden tájáról, odavitték legjobb harcosaikat, hogy megállítsák a harcost. Hihetetlenül nagy dicsőséget jelentett volna egy úrnak, ha az ő harcosának sikerül megtörnie a győzelmi sorozatot. De senki sem tudta megfékezni 4 év alatt a hiénát. És mikor a harcos elérte a 999. győzelmét... az arénamesteren még sohasem érzett félelem lett úrrá.

Még senki sem érte el a szabadságát az ő ringjében. Egy rabszolga ellen veszíteni az hatalmas kegyvesztéssel jár... de ha csalna egy szolga ellen nyilvánosan az még nagyobb szégyen. Így hát elhatározta,hogy a lehető legérdekesebbé fogja tenni a Hiéna utolsó meccsét...

A végső napon az arénában egyetlen hely sem maradt szabadon. Mindenki látni akarta a szolga 4 éves küldetésének végét. Aznap mikor Bolshack elért a kapuhoz, csak két társát találta ott.

- Urth, Annie. A vén szaros merre kódorog?! - kérdezte aggódva Bolshack.

- Én már reggel sem láttam. - rázta a fejét Urth.

- Lehet, hogy csak elment szerezni valami harapnivalót. - nyugtatgatta Annie.

- Há! Felesleges. Gyorsan végzek és már mehetünk is! - mondta büszkén a fiú.

- Ne bízd el magad Charles. Légy óvatos! - tanácsolta Urth.

- Mikor nem vagyok ÉN óvatos?! - kacagott fel Bolshack.

- Tudod, hogy értem!  Szerinted, majd hagyni fogják, hogy megnyerd a kis fogadásod és kisétáljunk innen?! Biztos, hogy készülnek valamire!

- Túl sokat aggódsz Urthiel. Nem kell engem félteni! - és önbizalommal teli szívvel, Bolshack be is lépett az arénába.

- Mondtam, hogy ne hívj így! - kiáltott utána Urth vörös fejjel.

- Pedig szerintem aranyos a teljes neved. - mosolygott rá Annie.

Ahogy Bolshack a ringbe lépett, a nézők kiáltozása fogadta. Az aréna dugig volt telve drow-okkal a Skuld minden tájáról. Nagyurakkal és köznéppel egyaránt. Mindenki hangosan szurkolt a harcosnak, amíg az aréna mester meg nem érkezett...

- BOLSHACK, HÖLGYEIM ÉS URAIM! - a tömeg ismét ujjongani kezdett. - A HIÉNA! A LEGYŐZHETETLEN! MINDENT ÉS MINDENKIT LEGYŐZÖTT, AMIT A SKULD 4 ÉV ALATT ELLENE KÜLDHETETT! SZOLGÁKAT, KATONÁKAT, BESTIÁKAT, MINDET LEGYŐZTE!!!! - az ifjú szíve hevesebben vert, mint eddig bármikor. Nem csak a szabadság mámorító érzése, de a meccs előtti izgalom most sokkal jobban átjárta, mint eddig bármikor. Készen állt rá, hogy akár egy sárkánnyal is megküzdjön, ha elé dobják. - AZONBAN MA! NEM ÁTLAGOS ELLENFELET KAP! HANEM... EGY BŰNÖZŐT! - a tömeg zaja alábbhagyott. Mindenki beleértve a fiút is, kíváncsian figyelte mire gondol az arénamester. - EZ A SZOLGA, DICSŐ URALKODÓNK TÖRVÉNYEIRE FITTYET HÁNYVA REJTEGETETT EGY GYERMEKET, EGY KISLÁNYT! A FÉRFIAK TÁBORÁBAN! - a közönség közt ismét nagy lett a hangzavar. Bolshack-ban az arénamester szavai hallatán megállt az ütő... - DE KÖNYÖRÜLETÜNKNEK HÁLA... KAP EGY ESÉLYT! A MEGVÁLTÁSRA! HOGY CSATÁBAN ESHESSEN EL! - az ifjú rémülten fordult a kapu felé ahol a társai már Skuld katonáinak őrizetében voltak. - JÖJJÖN HÁT AZ ARÉNÁNK EGY RÉGEBBI BAJNOKA! AZ ORK HADÚR, BOLZARD!  - a fiú ereiben megfagyott a vér amint a ring túloldalán kinyílt a kapu és mestere belépett az arénába. Még mielőtt Bolshack bármit is mondhatott volna a gong már meg is szólalt helyette. - KEZDJÉTEK! - kiáltotta az arénamester ördögi vigyorral az arcán. Most is mint minden meccsen miután a gong hangja alább hagy a harcosok elé dobják a fegyvereiket amiket használniuk kellett... Az ork elé régi csatabárdját dobták... míg Bolshack elé csak egy rozsdás, törött rövidkardot. A fiú próbált kiáltani mesterének, de a tömeg őrjöngése ezt elfojtotta. Mindenki csak arra várt, hogy az egyik harcos elhulljon...

Az ork gyorsan fel is kapta fegyverét és támadásba kezdett. Bolshack habár esze ágában sem volt harcolni már reflexből felvette az előtte lévő kardot. Bolzard már egy ideje nem volt a küzdőtéren mégis hihetetlen sebességgel rohamozta meg a fiút. Minden egyes alkalommal csak egy kicsivel sikerült megúsznia Bolshack-nak a találatot. Viszont, minden adandó alkalommal mikor támadhatott volna, a fiú hezitált... De miért is ne tette volna? Most nem egy vadállattal vagy egy másik gladiátorral küzdött... hanem azzal a férfival, akit már szinte apjának tekintett. Azzal, aki eddig vigyázott rájuk és szüntelenül segített nekik... érdekes modora ellenére... Sajnos Bolshack szerencséje véget is ért mikor az ork egy erős ütéssel eltalálta és földre is ütötte.

- GYENGE! - kiáltotta az ork mély hangon és a földre dobta a csatabárdját. A közönség valósággal tombolt. Nem is lehetett hallani, hogy ott lent mit mondanak. - SZÁNALMASAN GYENGE VAGY! - ragadta meg a földön fekvő fiút. - HOGY MERÉSZELSZ ÍGY ELÉM ÁLLNI?! - ütötte arcon mérhetetlen erővel minden mondta után. - ÉN CSINÁLTAM BELŐLED VALAKIT! MIATTAM VAGY MOST ÉLETBEN! - a félig ájult Bolshack-ot az ork felkapta és a magasba emelte. - ÉS TE CSERBEN HAGYSZ?! - majd a földhöz vágta minden erejével. - SOHA SEM VOLT BENNED ELÉG ERŐ... AMI EGY IGAZI HARCOSHOZ KELL... - mondta lihegve. Bolshack próbált felállni... de a vérszomját megfékezni nehogy mesterére támadjon sokkal nehezebb volt... Látván, hogy nem tudja rávenni védencét, hogy megölje Bolzard egy utolsó nagy lépésre szánta el magát. - ÁLLJ FEL! - kiáltotta és csatabárdját ismét felvette a földről. Bolshack is lassan felállt... habár nem volt benne se vágy vagy akarat, hogy küzdjön... csakis arra tudott gondolni, hogyan tudnának kijutni innen. De nem volt onnan kiút... csak egy... a győzelem... amire nem tudta rászánni magát.

- EMELD FEL A KARDOD! - kiáltott rá az ork. - MÉG NAGYOBB SZÉGYENBE AKARSZ HOZNI?! HA NEM TESZED, URTH ÉS ANNIE MEGHAL! EZT SZERETNÉD?! - Bolshack-nak nem volt más választása. Remegve felemelte törött fegyverét és az orknak szegezte. Bolzard ezt látván újabb rohamba kezdett. Úgy rohant a fiú felé, mint egy lovas kocsi, ami el akarná gázolni, Bolshack tehetetlen volt. A kétségbeesés teljesen az uralma alá vonta. Egész teste remegett... nem tudott mást csinálni, csak becsukta a szemét és felkészült... a halálra.

És akkor vége lett... a közönség hirtelen elnémult. Még az arénamester is abbahagyta a röhögést. Bolshack már teljesen biztos volt abban, hogy meghalt... majd, egyre jobban kezdte érezni a nehézséget karjaiban. Mikor kinyitotta a szemeit az elé táruló látvány teljesen széttörte azt, ami a lelkéből még megmaradt. Bolzard... az ork, aki eddig úgy gondoskodott a gyermekekről mintha a sajátjai lennének egy utolsó önfeláldozó tettet hajtott végre. Belerohant a fiú kardjába... hogy megmentse... De nem ez volt ami Bolshack-nak a legjobban fájt... hanem az, hogy mikor kinyitotta a szemeit, Bolzard mosolygó arca fogadta... miközben pengéje átdöfte a szívét...

A tömeg hirtelen újabb üdvrivalgásba kezdett... Bolshack 1000 életet elvett és végre szabad lett... az első rabszolga, aki kiharcolta szabadságát. De pusztán a szabadság nem kárpótolhatta volna Bolshack-ot... aki valami sokkal fontosabbat veszített el. Az aréna közepén, miközben Bolzard halott teste ránehezedett Bolshack hosszú idő után... újra könnyeket ejtett. Az arénamester gyorsan elcsitította a tömeget. Csalásnak kiáltotta ki a küzdelem eredményét. A két fiút visszadobták a táborukba és láncra verték... Annie-t pedig elszakították tőlük.

Urth az események hatására teljesen megtört... azt a kis szabadságot, amijük volt elvesztették... a kis Annie-t is elragadták… minden remény elveszett. Legalább is Urth számára... Bolshack-ot azonban most nem a kétségbeesés kerítette hatalmába... A drow-ok sokéves elnyomása... a szülei,a barátai, majd Bolzard elvesztése túl sok volt, hogy a szíve vagy elméje el tudja viselni. Életében először az őrület… a VÉRSZOMJ elragadta...

Vörösen izzó szemekkel, puszta kézzel tört ki láncaiból és ölte meg őreiket. Mikor azonban társát kiszabadította az rémülten nézett rá. Fel sem ismerte az élőlényt, aki előtte állt. De Bolshack-ot ez nem zavarta, amint Urth szabad volt az őrök fegyverraktárához sietett. Ahonnan csak egy karddal tért vissza…

A táboruk inkább hasonlított egy gödörre, mint rendes táborra. Fölül voltak a cellák és itt mozogtak az őrök... alul voltak a szolgák és szállásaik. Akkorra már visszatért az összes rabszolga, akik nappal dolgoztak. Mindegyik reménytelen... élettelen... Bolshack mikor föntről lenézett rájuk mindben látta a lehetőséget... az elfojtott dühöt az elnyomott emberekben... nem is kellett neki több. A kardot lehajította közéjük és mikor mindenki felfigyelt rá csak annyit mondott:

"- ÁLLJATOK BOSSZÚT."

Azon az éjjelen Skuld egyik legnagyobb rabszolga lázadása vette kezdetét. Nem azért mert olyan sok rabszolga lázadt volna fel... hanem mert a pusztítás mértéke nagyobb volt bármelyik másikénál. Miután szereztek fegyvert a rabszolgák bosszúhadjáratba kezdtek elnyomóik ellen. Minden szolga, aki csak tudott csatlakozott hozzájuk. Minden házat, amit csak tudtak felgyújtottak. És minden drow-ot akit csak tudtak... nőt, férfit , gyermeket... lemészároltak. Példátlan brutalitással... Ahogy a káosz egyre növekedett egyre nagyobb seregeket küldtek a szolgák ellen. De a szolgák serege is nőtt... érdekes módon az ember azt hinné, ilyenkor mindenki megpróbálna szökni a szigetről... De nem Bolshack és az ő serege. Vérszomjuk hatalmas hulláma elsodorta a katonai erőket, amiket ellenük küldtek. Skuld északi része lángokban állt...

Bolshack vérszomja pedig nőttön-nőtt. Nem számított ki került az útjába, egy katona sem tudta megsebezni. Megállíthatatlan volt… A rabszolga sereg gyorsan elérte a tábort ahol a nőket szállásolták el… de csak Urth sietett Annie megmentésére. Bolshack-nak más tervei voltak…

- Lehetetlen! – kiáltozott az arénamester a szobájában. – Hogy érti azt, hogy nem jön erősítés?!

- Úgy ahogy mondom uram. A lázadók leverték a küldött csapatokat… De ne aggódjon, húsz képzett katona őrzi önt és hamarosan leverik ezt a kis lázongást. – nyugtatgatta egy katona.

- Ajánlom is! Nem akarom, hogy akár egy rabszolga is akár megérintse a házam küszöbét, megértette?!

- Igenis! – mondta az őr és kiment.

- El se hiszem! – ült le asztala mögé a férfi. - Még, hogy néhány szolga leveri a hadseregünket… Cöh… biztos részeg volt az a bolond. – hirtelen az ajtó nyikorgására lett figyelmes. – Mit akar már megi- az ajtón nem az őr jött be… hanem egy másik ismerős figura. Mikor meglátta azonnal kiáltozni kezdett. – Ő-ŐRSÉG! SEGÍTSÉG!

- Ó hagyja csak őket. Most kicsit el vannak foglalva… tudja az a baj a hozzájuk hasonló katonákkal, hogy az ilyen krízis szituációkban gyakran elvesztik a fejüket. – sétált az asztalhoz vigyorogva a vendég és az asztal elé tett egy zsákot.

- B-bolshack… Mégis mi –

- Sssssssssss… ne rontsd el a pillanatot. – csitította el a drow-ot a fiú. – A csatabárd. Hol van?

- I-igen! Igen megőriztem… NEKED! O-ott van a sarokban! – mutatott a fegyverre. Bolshack lassan odasétált és kezébe vette a harc eme ormótlan szerszámát.  – Figyelj Bolshack… a mai csata… - mentegetőzött a drow. – Lord Avi ötlete volt az egész! Hidd el, nekem semmi bajom nem volt a kis fogadásunkkal! Az arénába többen jöttek, mint bármikor! Csak hát Lord Avi… nem akart lemondani az aranybányájáról… ezért…

- Érdekes! – vágott közbe Bolshack, majd az asztalra tette a zsákot. – Ő pedig az életére esküdött, hogy az egész a TE ötleted volt… - vigyorgott a férfira, aki csak egy pillantást vetett a zsák tartalmára és azonnal elfordult öklendezve. – Úgy látszik, mostanság nem csak a katonák vesztik el a fejüket…

- Mih… mit akarsz?

- Hmmm?

- Pénzt? Adok, amennyit csak akarsz! Vagy egy hajót, amivel elmehetsz? Van egy a közeli kikötőben… A TIÉD! Csak-

- Ssssssssssssssss… - csitította el megint a férfit Bolshack és a vállára tette a kezét. - Nincs sok időm veled játszani, mert van valaki, akit még meg kell mentenem. De ne aggódj… – szorítása a férfi vállán egyre erősebb lett. – Biztosra megyek, hogy kiélvezzek minden egyes pillanatot…

Urth-nak szerencsére sikerült megtalálni Annie celláját és kiszabadítani a lányt. Szegény borzalmasan meg volt rémülve… mikor Urth-nak sikerült kicsit megnyugtatnia elindultak, hogy megkeressék testvérüket és elhadják a szigetet… Azonban mikor a kislány meglátta a lángokban álló utcákat, a hegyekben álló holtesteket és a bátyját amint ártatlanokat vág le... olyan volt mintha egy rémálomba csöppent volna.

- CHARLES!!!! - kiáltott Urth karjaiban Annie-vel. - MEG VAN ANNIE! MENJÜNK INNEN! - Bolshack épp készült "hatástalanítani" egy drow gyereket mikor megszakították. Csak egy pillantás vetett rájuk és már el is fordult tőlük.

- Ó… Annie jól van. – mondta miközben ujjait ropogtatta a munka előtt. - Menj, ha akarsz. Én maradok... Még dolgom van itt...

- MI AZ ISTENRŐL HADOVÁLSZ?! NEM VOLT MÉG ELÉG?!

- NEM! NEM AMÍG EZ AZ EGÉSZ SZIGET ÉS A LAKOSAI MIND HALOTTAK! - ragadta meg a gyerek nyakát és szorítani kezdte.

- MÉGIS MI JÓ SZÁRMAZNA ABBÓL?!

- FER LENNE! MINDENT ÉS MINDENKIT, AKI FONTOS VOLT NEKEM ELVETTEK TŐLEM! - szorongatta tovább a gyereket. – MIÉRT NE TEHETNÉM MEG UGYANEZT VELÜK!

- SZERINTED BOLZARD EZT AKARNÁ?! – Urth letette Annie-t. - HOGY A MENEKÜLÉS HELYETT ITT ÖLDÖKÖLJ AMÍG VALAKI MEG NEM ÖL?!  HOGY ELDOBD MAGADTÓL AZ ÉLETED?! – Bolshack szorítása a fiú nyakán nem gyengült… sőt egyre erősebb lett. Szegény gyerek kapálózása egyre gyengébb lett. – CHARLES! – kiáltott rá Urth.

- CHARLES MEGHALT! – kiáltott vissza. – MEGHALT A CSALÁDJÁVAL EGYÜTT! AZ ÉN NEVEM –

- Charles… - a harcos szorítása hirtelen megállt. Ahogy Annie hátulról átölelte. Tekintete lassan a kislány arcára vándorolt. Vérben forgó szemekkel nézett a kislányra… kinek szemei könnyekben úsztak. – Charles… menjünk… kérlek… - a harcos keze megremegett… majd eleresztette a gyermeket, aki köhécselve esett a földre halott fajtásai közé. Bolshack szótlanul megfordult majd a testvérei társaságában elindult a legközelebbi kikötő irányába…

„Azon a napon, Bolshack és társai elnyerték szabadságukat. De hiába hagyták el a szigetet… a fiút gyűlölete nem engedte szabadon… Továbbra is fogva tartották… a bosszú láncai.”